felepulok-hu-rolunk-addiktologiai-szakembereink
Mindig is érzékeny voltam a mások dolgai iránt. Oviban is már jellemző volt, hogy akit tudtam, meghallgattam – így utólag belegondolva kicsit koraérett voltam. Szerettem az érzést, ha bíznak bennem, és már akkor is hittem abban, hogy az a barátság, ha mindig a másik mellett állunk. A szüleim nem is értették, hogy lehet az, hogy számomra nem csak attól pajtás valaki, hogy jókat játszunk együtt, hanem hogy komolyan veszem a másikat, de örültek is, hogy ilyen fejlett az érzelmi intelligenciám. Ez – bár sokszor okozott nehéz pillanatokat – összességében pozitívan kísérte végig az életemet, és fiatal felnőttként megtapasztal azt, hogy ezt akár a hivatásomban is kamatoztathatnám. Aztán végül teljesen máshogy alakultak a dolgok – és közben mégsem. Úgy alakult az élet, hogy végül újságíró lettem. De nem ám olyan újságíró, aki a kattintásvadász cikkeket termeli ki szorgosan – bár hadd legyek valamennyire szolidáris a kollégáimmal, vannak olyan helyek, ahol megértem, miért van erre szükség -, én főként társadalmi témákban jegyzek cikkeket, riportokat, és tárcáimban is a társadalmunkat érintő jelenségekről elmélkedek. Nem tudom, hogy hasznosabbnak érezném-e az általam elvégzett munkát, ha olyan foglalkozásom lenne, ahol közvetlenül tudok az érintett személyekkel, csoportokkal együtt dolgozni. Lehetséges. Én mégis úgy érzem, ebben vagyok a jó, egyfajta közvetítői szerep az enyém, ahol „kihangosítom” a kisebbségek és nehéz helyzetben lévők hangját a többségi társadalom számára. Nem gondolom azt, hogy valaha eljutunk oda, hogy nem lesz szükség az érzékenyítésre, de remélem azt, hogy a szolidaritás növekszik napról napra, és talán ehhez kicsit az én cikkeim is hozzájárulnak. Continue reading
